Szülés után

Amikor az első gyermekem megszületett, még nagyon fiatal voltam. Fiatal, tapasztalatlan és ijedt. A terhességem idején komoly felnőttnek éreztem magam, aki készen áll egy ilyen komoly feladat ellátására. Aztán jött a szülés, amely alatt tulajdonképpen semmi rendkívüli nem történt, nem állíthatom, hogy különösebben nehéz vagy elhúzódó lett volna, és mégis…

A komoly felnőtt reszkető kislánnyá vált az alatt a néhány óra alatt. Ott volt a baba, az én gyönyörű babám, akit félelemmel vegyes kíváncsisággal nézegettem, és hirtelen belémhasított: ezt a tehetetlen kis emberpalántát nekem kell életben tartanom! A jólléte csakis és kizárólag tőlem függ, ki kell találnom, mit szeretne, mert elmondani nem tudja, csak a maga kis módján jelezni: kétségbeesett
sírással.

Először még nem, de aztán ketten sírtunk… Neki kellett valami, én pedig egyre növekvő elkeseredéssel próbáltam kitalálni, hogy vajon mi lehet az. És persze mellette ezer más probléma omlott rám: fájt nagyon a gátsebem, így a mozgás finoman szólva is érdekes volt. Aludni vagy nem tudtam, vagy a kisbabám nem engedett. A hirtelen felismert felelősségérzet mázsás súlyként nyomta a vállamat, és szinte mindennel kapcsolatban kettős érzéseim voltak.

Vágytam rá, hogy értelmes, felnőtt emberek, családtagok, barátok látogassanak meg, és beszélgessünk, viszont ha ott voltak, sokszor nem tudtam a helyzettel mit kezdeni. Szerettem volna, ha segítséget kapok, de amikor kaptam, az valahogy mégse volt jó. Szerettem volna, ha kiveszik a kezemből a babát, és egy kicsit levethetem magamról ezt a bénító felelősséget, de ha elvették, akkor
azt akartam, hogy azonnal adják vissza. Az enyém!!

Soha nem voltam megbízhatatlan vagy felelőtlen, akkor mégis azt éreztem, hogy képtelen leszek ezt a picurkát életben tartani. Nem fog menni… Hiszen én is alig élek! A lakásból kimenni először a hazajövetelünk után olyan volt, mint megmászni a Himaláját, pedig nekem csak három emeletet kellett.

Nem értettem, mi történik velem. Hiszen annyira vártam! Annyira szeretem! De olyan iszonyatosan fáradt vagyok, testileg-lelkileg, hogy nem tudom átélni a pillanatot. Folyton csak sírni szeretnék.

Ismerős? Ez a baby blues vagy gyermekágyi szomorúság.

Az anyák 80-85%-át érinti, tehát ha érzel valami hasonlót, akkor nem benned van a hiba!!!

Beszélni kell róla, segítséget kell kérni. A párodtól, a családtagoktól, a védőnőtől, szakemberektől. Mert elmúlhat néhány nap alatt is, de ha tartósan fennmarad, akkor gyermekágyi depresszió válhat belőle, ami már komolyabb kezelést igényel.

Ne félj beszélni róla! Ne félj felvállalni! Nem vagy egyedül.