Nem születünk anyának

Nem bizony. Ezt is, mint annyi minden mást az életben, megtanuljuk. Egy hosszú és fáradságos, ámde gyönyörű út során.

Tudom, a kismamákat szokás ezzel „lerázni”, amikor aggodalmaskodnak a csecsemőgondozással kapcsolatban: Tudni fogod, hiszen nő vagy, anyának születtél!

Hát nem. Kegyes hazugság ez, mely kedveskedni akar, de attól még hazugság. Ráadásul nagyon régimódi is. Attól, hogy valaki nő, még nem biztos, hogy gyermeket akar vállalni. Meghaladta már a társadalom ezt a nézetet, ma már nem csak az anyaságban teljesedhet ki egy nő.

Bár akad, aki a családban, baráti körben tud egy kicsit „gyakorolni”, és lát közelről pici csecsemőt, akár be is pelenkázhatja, kézbe is veheti. De azért a legtöbbünk akkor kap életében először a karjai közé újszülöttet, amikor a sajátját a szülés után odaadják neki. Amikor a terhesség első jeleit észleli,
akkor „születik meg” az anya, a szülőszobán pedig az apa, és a család is. Nemcsak a szülő neveli a gyermeket, hanem a gyermek is a szülőt. Ezek oda-vissza ható folyamatok, még ha divat is róluk megfeledkezni mostanság.

Az anyai ösztön ugyan létező fogalom, és be is kapcsol a megfelelő pillanatban, de nem azért, mert nő vagy és anyának születtél! Hanem azért, mert tudatosan felkészítetted a tested és a lelked arra, hogy képessé válj ellátni egy magatehetetlen újszülöttet. Készültél rá, vártad, megteremtetted a
szükséges körülményeket, befogadtad és elfogadtad. Ettől kapcsol be, nem mástól.